Amikor utolsóból lettem első avagy „baró” az új kacsaláb

Elég kényes kérdés számomra a futócipő kiválasztása (ezzel szerintem minden futó hasonlóképpen van). Mióta elkezdtem futni, folyamatosan kutatom a számomra legideálisabb cipőt. Eddig szinte minden cipőmben imádtam valamit, de sajnos szép számmal akadnak ellenérvek is a kipróbált lábbelikkel szemben. Az én legfőbb problémám a cipőimmel kapcsolatban egyrészt, hogy ez idáig minden egyes darab új korában – és sajnos jó ideig – elég rendesen feltörte a belső talpélemet (nincs mit szépíteni, csámpás vagyok), a másik gond – ami komolyabb az előzőnél, hiszen tavaly év eleje óta folyamatosan fennállt -, hogy a jobb lábfejpárnám, bármiben is próbáltam futni, kellemetlenül bizsergett és zsibbadt. Az utóbbi bosszúság miatt, egyéb magyarázatot nem találva rá, már arra is gyanakodtam, hogy talán gerincsérvem van.
Folyamatosan kettő cipőt váltogatok a futásaim során, és hát az egyiknek kiteltek a kilométerei, így bármennyire is ódzkodok a cipőválasztástól, elérkezett a csere ideje. A legutóbb vásárolt futócipőm egy Hoka, ami a csillapításban eddig verhetetlen (mindenképp a hosszú és könnyű futások királya), de tempósabb (azt, hogy ez nekem mit jelent, inkább hagyjuk :D ) futáshoz szerintem nem ideális és a kellemetlen bizsergő érzéstől (amihez lehet, hogy a helytelen méretválasztás is hozzájárult) sem szabadított meg sajnos.
Ötletem sem volt, hogy mit vegyek, egy Pesti úthoz – általában ott szoktam cipőt vásárolni – kedvem pedig végképp nem volt. Sajnos elég borsosak a jó futócipők árai és mindig attól rettegek, hogy egy rossz választás következtében kidobom a pénzt az ablakon.
A Hoka előtt ajánlották nekem az Altrát, ami amatőr berkekben még annyira sem ismert, mint előbbi társa, abban azonban hasonlítanak, hogy ugyanúgy csupán egyetlen üzlet forgalmazza nálunk (tudomásom szerint). Míg a Hoka a feltűnően vastag talpa miatt különleges, addig az Altrát a rendkívül széles lábfejrésze és sarokmélyedése (a többi cipőnél magasított a sarok rész, itt azonban a sarok és a lábujjak a talajhoz képest egy szintben helyezkednek el) különbözteti meg a többitől.
Ahogy a cipőválasztáson járt az eszem, elég erős késztetés kerített hatalmába, ezért – bár tudom, hogy ilyet még véletlenül sem szabadna tenni – fogtam magam és gondolkodás (és próba) nélkül, a megérzésemre hagyatkozva megrendeltem egy Altrát. Szerencsémre éppen komoly leárazások voltak az üzletben. Amikor megláttam a képen a cipőt, úgy éreztem, hogy pontosan rá van szükségem. Elég régóta hagyatkozom a megérzéseimre, de be kell látnom, hogy ez azért igen rizikós vállalkozás volt részemről.
Egy egész álló napig hallgattam, hogy hogyan tudok kitalálni ekkora ökörséget, ezért alig vártam, hogy végre megérkezzen a várva várt cipőm.
Pénteken hívott anyósom, hogy megjött a lábbelim. Kicsit félve közölte, hogy azt gyanítja, hogy becsaptak, mert szerinte a doboz, amit a futár hozott üres. Pedig dehogy volt üres, csak az új cipő hihetetlenül könnyű, és szerencsémre TÖKÉLETES. Azt kell, hogy mondjam, hogy olyan benne futni, mintha nem lenne semmi a lábamon. Eleinte kicsit fura volt a sarokmélyedés, de 1 km sem kellett hozzá és teljesen természetessé vált számomra az érzés. Túl vagyunk a 100 km-en, de még egyetlen icipici feltörésem sem volt, és ami a legjobb az egészben, hogy megszűnt a bizsergés és a zsibbadás, aminek nagyon valószínű, hogy a számomra eddig szűk lábfejrész volt ezek szerint az oka. IMÁDOM!!!
A szélességének köszönhetően kicsit szokatlan a kinézete, nekem a kacsaláb jutott róla először az eszembe, amikor felvettem :) A lényeg, hogy végre tényleg azt kaptam, amit oly régóta keresek (kíváncsian várom a hosszú távú tapasztalatokat).
/Hangsúlyozni szeretném, hogy a beszámolómnak a legkevésbé sincs üzleti célzata! Azért tartottam mindenképp fontosnak, hogy megosszam Veletek a tapasztalataimat, hátha mások is „velem egy cipőben járnak :D ” és problémásabb lábszerkezettel rendelkeznek. Talán akad, akinek hasznos lehet ;) a képek közé csatolok egy fotót az Altra és a többi cipő közötti különbség bemutatására/
Végre meg lett az álomcipő, amit illene kipróbálni, ezért – valamint azért, mert az utóbbi időben el-elsumákolom a hosszabb, egyenletes futásokat (aminek oka, hogy kezdek kicsit elcsábulni, de erről majd később… ;) ) Vida Ferivel karöltve úgy döntöttünk, hogy itt az ideje végre megmérettetni egy félmaratonon. Éppen kapóra jött a Madzagfalvi futás – amit azért sem szerettem volna kihagyni, mert szervezője volt Bocskay Árpi aki (és kedves felesége) nagy elkötelezettje az Altrának, és akitől egyébként a fülest kaptam a cipőválasztással kapcsolatban – hát gyorsan neveztünk is rá. Tettem ezt annak ellenére, hogy voltak aggályaim a versennyel kapcsolatban. Először is tudni kell rólam, hogy cseppet sem rajongok a kis körökért (ezen a versenyen egy kör 1.09 km volt). Bele sem akartam gondolni, hogy mennyit is kell majd teljesítenem. Másodszor, az időjárás előrejelzés tükrében biztos voltam benne, hogy „hőség roham” lesz (az lett).
Erőt vettem hát magamon és a kifogásaimtól megszabadulva gyorsan kitöltöttem a nevezési lapot. Amit semmiképp nem tettem volna, ha tudatában vagyok az indulók listájának, ugyanis közvetlenül a rajt előtt szembesültem azzal, hogy a távon egyedül fogom képviselni a női nemet. Nem volt mit tenni, nekiindultam az agárfutamnak. Nem véletlenül írtam ezt, ugyanis a versenytársak mentek, mint a gép. A többiek lendületén felbuzdulva – annak ellenére, hogy az 5:30-5:40-es tempót kellett volna végig folyamatosan tartanom – az elején próbáltam 5:10-zel haladni, de miután úgy száguldottak el mellettem a többiek, mintha álltam volna, úgy döntöttem, hogy kár az igyekezetért :D Végül azt lehet mondani, hogy nehézségek nélkül, szinte végig mosolyogva (ez nálam nagyon fontos!), jó hangulatban – bármi meglepő – utolsóként (egy futóval előzgettük és bátorítottuk egymást, majd a vége előtt ő is jól ott hagyott) értem a célba. Utolsóként, de a kihívást legyőző első nőként :D Azt gondolom, hogy kivételes, talán soha többet meg nem ismétlődő alkalom volt ez, hiszen megtapasztalhattam, hogy milyen érzés egyedül állni a dobogón :D
Egyértelműen nyertes voltam, hiszen a kételyeimen felülkerekedve, a kifogásaim fölött az akaratom győzedelmeskedett és mégiscsak sikerült a célom elérni.
A futótársaim sikerének látványa pedig mindig felemelő a számomra, amiért már megérte útnak indulni ezen a napon. Feri hihetetlenül jól futott a versenyen, így míg én a „sereget”, szinte mindenki más őt hajtotta, aminek köszönhetően 1 óra 20 körül sikerült teljesítenie a távot.
Ennek az egyszerű futásnak köszönhetően – ha csak kicsit is, de – megélhettük az erő, a siker és a büszkeség élményét, ami mind-mind segítségünkre lehet majd későbbi nehézségek leküzdésében.